MI EZ? A Pillecukor blog szerzője, Szilvi találta ki a {Vigyázz! Kész! Posztolj!} nevű kezdeményezést. Ennek lényege, hogy a kezdeményezésben részt vevő bloggerek (a listát lásd a poszt végén) kéthetente (most, advent időszakában hetente kétszer) egy-egy bejegyzés, cikk erejéig ugyanazt a témát boncolgatják.
Arra riadtam, hogy csönd lett…
Mégpedig olyan csönd, hogy megdermedt a szívemben a vér, kihűlt kezemet-lábamat mozdítani sem tudtam. Este rendbe tettem anyámat: megmosdattam, tiszta hálóinget kapott, kicseréltem alatta a lepedőt. Akkor már mindketten túl voltunk a vacsorán – zabkorpás almapürét kívánt, kiskanalanként tettem a szájába, intette, hogy finom… naná, belekevertem egy kiskanál mézet is. Míg elmosogattam, bekaptam egy szendvicset, aztán beültem az ágya mellé tolt fotelba, és megfogtam a kezét. Elaludt. Elbóbiskoltam.
A sokáig egyedül élő ember „zajos” lesz egy idő után. Van, aki beszélget a tárgyaival, csörömpöl, kommentálja a tévéműsort. Megszokja, hogy senki nem szól rá, nem kérdezi: Mit mondtál? Miért sóhajtozol? Valami baj van? Anyám nyögdécselni kezdett, aztán jajongani – pedig akkor még nem voltak fájdalmai. Végül ez a hang áthúzódott éjszakára is: először csak fordulásnál, helyzetváltoztatásnál, aztán csak úgy, majd az álmait is panaszos, elnyújtott hangok kísérték. Mióta itt lakva vigyázok rá, természetessé vált, hogy mindig hallom őt.
És most ez a hirtelen csönd…
Csak egy őrzőfény világított. Máshol még fényárban úsztak a fenyőfa díszei, talán a nagyobb gyerekek is fent voltak kipróbálni az új társasjátékot – késődélutáni sétámról hazatérve belestem az utcaszomszédok ablakain, aztán a bejárati ajtó előtt hosszan figyeltem egy jégcsap végén remegő vízcsöppet – benne az utcai lámpák gyöngysorát.
Nálunk nem állt karácsonyfa, anyám már évek óta nem tűrte az ünnepi díszítést. „Mi nem gyújtunk gyertyát”, mondta, és nem tudtam, hogy ezt a korára érti, vagy újonnan megtalált vallásának szokására. Nem is kérdeztem meg tőle, elfogadtam a döntését.
Az őrzőfény világánál lassan föléje hajoltam és visszahőköltem a mély szemgödrök, a tátott száj látványától – ez már nem ő volt, ez a viaszmaszk a túlvilág groteszk intése lehetett. Elengedtem a kezét, egymásra tettem ernyedt kézfejeit, a feje alól óvatosan kihúztam a kispárnát, és összegöngyölve az álla alá nyomtam, a takaróval rögzítettem, mikor a szája becsukódott. Fölegyenesedtem, eltoltam az ágy mellől a fotelt, de meg is kellett kapaszkodnom a háttámlában, mert a szoba hirtelen élővé lett: megmozdult és megemelkedett a mennyezet, az ágy melletti fal domborúan feszült, és lüktetett, mintha kifakadni akarna. Percekig émelygéssel küszködtem, aztán elcsitult minden, csak a parketta roppant egyet a lábam alatt.
Átbotorkáltam a kisebbik szobába, ahol az ágyam fölötti polcon egy porosodó lejátszó gubbasztott – amíg rendszeresen használtam, ötletszerű sorrendben szólaltatta meg a beléje táplált zenéket. Ki tudja, mennyi ideje hallgatott már… és hol állt meg…
Benyomtam a lejátszást indító gombot. Elfordultam, a nyitott ajtó felé néztem. Egyszer csak fölvisított egy klarinét, két és fél oktávos glissandóval fölkínlódta magát egy láthatatlan sziklaperemig, ahol még kicsit billegve ez a kísérteties hang zenévé alakult. Megszólaltak a hegedűk… majd a rézfúvósok… aztán billentett a zongora. Végül az egész zenekar: Tatata tám, tatata, tatata, ta ta ta tám, ta ta tám, ta ta tám, ta taaa…
Gerschwin Rhapsody in Blue – ami nem „kék” rapszódia: a blue angliai angol jelentését tévesen kapcsoltuk a gyönyörű zenéhez. Ez a szó az amerikai angolban éppen azt a lelkiállapotot jelenti, amikor levegőt venni is fájdalmas, csak hagyni kell a lelkünket körbetapogatni, kicsit kiszökni a testünkből, hogy aztán szomorú belenyugvással visszafogadjuk, és fölemeljük a fejünket.
Tudom: tizenhét percig álltam mozdulatlanul, miközben a különös dallamok átjárták minden porcikámat, fölemeltek és elszárnyaltak velem a szikrázó éjszakában a város fölé, láttam a millió szentjánosbogár villózását mímelő, lüktető fényözönt, az utcák ezüstszalagjainak szédült vonaglását, a kapu előtti lámpa sötétkék árnyékát a tündöklő járdaköveken, az ablakon kiintő, sárga jelzőfényt, a pici, zöld pontot a lejátszó arcának közepén.
Azóta nekem a karácsonyi zene ez a tizenhét perces ringató ölelés, a sziporkázó vigasz, a lelkem felgyújtója és elsimítója, az erő, a támasz, a belenyugvás, az elfogadás. A karácsony öröme.
